Másodvirágzás - Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek

A lakóhelyem közelében sok helyen található az egyik kedvenc virágom, a lilaakác.

Tavasz végén / nyár elején nem győzöm magamba szívni a virágzuhatagok látványát és illatát a kertekben, udvarokon, az utcán sétálva.

Meg kell ragadnom rá minden alkalmat, mert a szépség nem tart örökké, és az akác elfárad és elvirágzik, hiszen ha ennyi virágot produkált, és termést megérlelt, utána nem is csoda, hogy szeretne “szabadságra menni”.

A növény a nyári hónapokban visszavonul, és lelassít, vagy épp próbálja túlélni a hőséget. Ekkor csak azt látjuk, hogy levelei búsan kókadoznak, hiszen a “nagy teljesítményen” túl van, és a úgy látszik, legszebb napjaiknak vége… mintha kicsit legyőzöttek is lennének ilyenkor a nemrég még virágtengerrel ékeskedő ágak, de ha a termésük beérett, az idejük lejárt…

Az aszály és a hőhullámok hónapjaiban kicsit mi is így érezhettük, hogy az erőnk elhagy, és nem tudunk úgy teljesíteni, ahogy szeretnénk, vagy elvárják tőlünk, azonban hiába várjuk az enyhülést, nem jön a frissítő zápor, ami újra megtölt élettel.

Ez egy nagyon megterhelő időszak, amikor úgy érezzük, hogy minden idegszálunkat meg kell feszítenünk, hogy tovább tudjunk vánszorogni a sivatagban, hogy oázisra leljünk. A világban történő eseményekre tekintve is azt látjuk, hogy minden a romlás felé halad, és erőt vehet rajtunk a csüggedés, a kilátástalanság, hogy már sosem lesz jobb.

Aztán, ahogy szalad a nyár, és augusztusnak is mindjárt vége, érezhetjük úgy, hogy elvesztek a hónapok, mert kihozhattunk volna belőle többet is, de a pusztító hőség, és az élet gondjai ne engedték… közben pedig a lelkünk is megperzselődött, kiszikkadt. Kapkodunk a megmaradt pillanatok után, de kicsusszannak a kezeink közül, és már vége is van..

Ám az élet több, mint amit a szemünk lát, és ahol mi csak pusztulást látunk, ott felszín alatt ilyenkor is csodás dolgok történnek, amik felkészítenek a következő időszakokra.

Nagyon kell néha, hogy úgymond lecsupaszodjon az élet, és felszínre kerüljenek olyan dolgok, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek, de visszahúztak és megbénítottak minket, hogy ne tudjunk olyanok lenni, amilyenek lehetnénk. Fájdalmas ez az átmenet, (ez tényleg csak egy átmenet), de szükség van rá, hogy a felesleg lehulljon és tisztán láthassunk.

A természet által Isten sok mindent akar tanítani nekünk erről is. Hiszen amikor már úgy látszik, hogy minden kiégett, és csak a sivatag van, minden erő elfogyott, akkor kipattan egy új virágbimbó, és jön a másodvirágzás.

A napokban az újra előbukkanó halványlila virágfürtök számomra azt üzenik, hogy van még remény, van második esély, és új erőre kaphat, aki most megfáradt, csüggedt és csalódott.

Az augusztusi esők elsiratják azt, ami volt, a pusztulás nyomaira hullanak, de cseppjei gyógyító cseppek, mert a föld beissza őket és jönnek a vigasztalás mosolygó virágai.

Tehát akik ma sírnak, és pusztulást látnak, szenvedésük és könnyeik nem tartanak örökké

Nem marad örökre elfeledve a szegény és nem vész el a végleg a szegények reménye (Zsoltárok 9:19)

Mert ha apám, anyám elhagyna is, az Úr magához fogad… (Zsoltárok 27:10)

Akik az Úrban bíznak, erejük megújul (Ézsaiás 40:31)

Ezért boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. (Máté 5:4)

Köszönöm, hogy itt vagy! Isten áldjon!

Nézd meg, hogyan készült a lilaakácos festmény az alábbi videóban: