Az előző blogbejegyzésemben feltettem egy kérdést, melyre mindenki saját legbelső szíve-vágya szerint tud és kell, hogy válaszoljon élete során legalább egyszer. Én a fényt választom. Azt az utat, ami az öröm és az áldások útja. Meg akarom tapasztalni teljes valómban, hogy Isten csodálatos teremtménye vagyok (ennek az igazságáról az idei Csillagpont ifjúsági találkozó előadói gyönyörűen tettek bizonyságot - Ha lemaradtál, hallgasd meg őket itt: http://csillag.reformatus.hu/media/pontcast ).
Ehhez hozzátartozik az, hogy célja legyen az életemnek, és ugyanígy a Te életednek is, kedves olvasóm. Talán éreztél már úgy, hogy Hamupipőke módjára tengődsz napról napra, de azt érzed, hogy nem a helyeden vagy, és sejted, hogy máshonnan származol, tudod, hogy egyedi vagy, de a mostoha körülmények ezt elhomályosítják. Csodálatos teremtmény. Én is éreztem már így életem során. Kerestem az életem értelmét én is, mert ezt mindannyian szeretnénk megtalálni, ez az egyik, ami emberré tesz minket. Azt is keressük, hogy hogyan hagyhatnánk nyomot, hogyan alkossunk olyat, ami túlnő rajtunk. Én sem szeretném nyomtalanul élni az életem, beleolvadva egy szürke betonrengetegbe, vagy egy szerepmodell cipőjébe belegyömöszölve, és lencsét válogatva a hamu közül, a hátsó kamrában ülve, mint Hamupipőke, amíg a többiek, az igazán tehetségesek, az igazi partira mennek, és élvezik az életet. Talán ezzel se vagyok egyedül. De a tündérmeséken túltekintve, nagy ellentmondás a ma embere számára, hogy egyre többen vagyunk a világon, ezért egyre inkább van bennünk egy vágy, hogy kitűnjünk az egyre növekvő tömegből, hogy észrevegyenek, és hogy ne csak egy sorszámmal, bankszámlaszámmal, vagy neptunkóddal azonosítsanak minket. Ám a feltűnés, a környezettől való elütés hihetetlen félelmeket is hordoz. Mert ha eltérünk a többiektől, akkor a kívülállóság, és aztán az elmagányosodás veszélyét kockáztatjuk. Ebben a malomban őrlődünk. Egyediségre, ugyanakkor közösséghez tartozásra vágyunk, és szeretnénk, hogy hasonló gondolkodásúak megnyugtató egyetértését, és támogatását tapasztaljuk. Ezért kötünk olyan sok kompromisszumot és mondunk le olykor Isten által belénk táplált álmokról is, mert az elismerés, elfogadás utáni vágy és a magánytól való félelem nagyobb úr lesz felettünk. Ezért már ezek a félelmek és kapaszkodók diktálják, hogy mire mondunk igent, milyen feladatot vállalunk el, és mivel pakoljuk tele a határidőnaplónkat.
De megtalálni azt, amit Isten csak Nekem szánt, amit csak Én tudok elvégezni ezen a Földön, ami értelmet ad annak, hogy itt töltöttem ezt a néhány évtizedet..., - hogy megtalálom az üvegcipőt, ami az én lábamra illik, hogy a mesés metaforához visszakanyarodjunk egy kicsit -, ez mégis mindig mélyen bennünk marad.
Nem véletlenül. Isten ugyanis valóban ezt szánta nekünk. Meg akarja adni nekünk az egyediségünkben való kiteljesedést a szeretetközösségben való elrejtettség és biztonság érzetével együtt. Krisztushoz tartozni, és az ő gyülekezetének tagja lenni ezt jelenti. Ezért választom én az Ő értékrendjét és az ő útját.
Mert lehetnek célok... vágyak... álmok... ezeket is Tőle kaptam, és figyelhetek rájuk, kezdhetek velük valamit, csodás dolgokat vihetek véghez. De amikor megtapasztalom azt, hogy annyi értelmetlen küzdelem, és a jobb helyekért, szebb földi javakért való versengés helyett választhatnám a nehézségek közt is mély békességet adó Isten szeretetét, akkor már igazán csak egy végső célom van: nem más emberek cipőihez faragni hozzá az saját lábamat és lelkemet, hanem Krisztushoz simulni, és vele azonosulni, úgy, hogy közben meglátom magamban is a teremtés csodáját.
Krisztusba belesimulni... részben ezt jelenti számomra, hogy az én lábamra készült cipellőben Ő tanít meg járni. Ezért válaszolom Jézus hívására, hogy - Igen, hallgatlak Mesterem, mondd, mi a célod velem?
A következő bejegyzésemben arról fogok írni, hogy hogyan használhatjuk a határidőnaplónkat, bullet journalunkat eszközként, hogy életünkkel keressük Istent és Krisztus legyen a döntéseink és időbeosztásunk mozgatórugója.
