Mese az elveszett és megtalált kiscicáról

Egy kajlafülű kiscica képe tárul elénk, aki rövidke életében sokfélét átélt már. Kicsi korában nagyon szeretett játszani a testvérével, meséket olvasott és képeket karcolt a karmaival a homokba. Viszont ahogy növekedett, egyre többet látta, hogy cicamamája és a cicapapája marakodik. Kergették, és fújtatva karmolták egymást. Szerette mindkettőjüket, ezért azt akarta, hogy béküljenek ki és nyugodtan éljenek együtt mindannyian. De amint ezt el akarta volna mondani nekik, közéjük állva ő kapta a pofonokat - ugyan nem szó szerint... de szavakkal, amik ugyanúgy tudnak fájni. Sokszor szívén-lelkén karmolásnyomokkal és remegve sírta magát álomba a szoba sarkában. A kistestvére látszólag jobban bírta a gyűrődéseket. Aztán egyszer csak messze kóborolt...

A kiscica szerette a cicaiskolát, és remélte, hogy ott majd barátokra lel. Ám félve közeledett a többi kiscicához, nehogy ők is karmolásokkal fogadják. Azok viszont felfigyeltek félénkségére és kajla fülecskéjére, és kicsúfolták, megkergették. Egyre több időt töltött egy pad alatt kuporogva, és ha közeledtek felé, néha már ő karmolt meg másokat. Ekkor a társai üldözni kezdték, ő pedig hazaszaladt, hogy oltalmat találjon, de ott is csak kiöltött karmokat és csattogó állkapcsokat talált.

Nemsokára azonban nagy nap jött el a cicuska életében. Épp valamelyik osztálytársa elől futott, amikor halk hívószót hallott az egyik udvarból:

-Cic? Cic? Gyere haza, kiscicám!

Abban a reményben, hogy elbújhat üldözői elől, beszaladt abba az udvarba. Gyönyörű selymes fű, és csordultig teli cicatálak voltak ott. Körülöttük doromboló kiscicák csoportja játszadozott, akik legfeljebb csak a pamutgombolyagokba mélyesztették a karmaikat. Egy Nagycica felügyelte őket és lélegzetelállító történeteket mesélt nekik a Gazdáról, minden cicák Gazdájáról. A kiscica egy ideig meglapulva hallgatózott, és minél többet hallott, annál kíváncsibb lett. Odament és megkérdezte:

- Csókolom! Csak azt szeretném kérdezni, hogy kicsoda ez a Gazda, akiről az előbb tetszett mesélni? Hol találkozhatnék vele?

A Nagycica készségesen válaszolt: - Ó, a mi gazdink, a Gazda, itt lakik ebben a házban, és nemsokára kijön, hogy üdvözöljön, mert már várta, hogy megérkezz. Neked süti épp a halacskát.

- De hát honnan tudta, hogy jövök? - kérdezte a kajlafülű kiscica.

- Úgy, hogy a Gazdához tartozik minden cica ezen a világon, ő a gazdija mindegyiknek! Név szerint ismer minket, még azokat is, akik most nem itt laknak, hanem elkóboroltak és nem emlékeznek, hogy hogy találhatnának vissza. Vannak, akiknek már a szüleik vagy a nagyszüleik is elkóborolt cicáktól születtek, így ők sosem ismerhették meg, hogy honnan származnak, és elveszetten élik az életüket. Te is ilyen cicák közé születtél, de a jó hír, hogy most már jó helyen vagy, és a Gazdi nagyon örülni fog, hogy végre előkerültél, és hazataláltál! - mondta a Nagycica.

Úgy is lett, ahogy mondta. A kiscica találkozott Gazdával, aki rögtön megölelgette és ünnepséget rendezett, annyira örült, hogy meglett az elveszett kiscicája. Megsimogatta kajla kis fülecskéjét és elnevezte Mogyorónak, mert a mogyoróbokor leveleire emlékeztettek a fülei: - Nahát, milyen különleges füleid vannak! Légy rájuk büszke! - mondta.

Mogyorónak egyből megtetszett az új neve. Szemébe a boldogság könnyei szöktek, mert most életében talán először, nem bántották különbözősége miatt.

Dorombolva telepedett Gazda ölébe, aki órákig beszélgetett vele. Elmesélte, hogy ő azért él, hogy gondoskodhasson a cicákról, és eláraszthassa őket szeretetével. Sokat tanította őt az otthonáról, és hogy az Apukája építette ezt a várost, amiben élnek. Azt is elmesélte, hogy mennyire más az ő kapcsolatuk, mint amit Mogyoró a cicaszüleitől megtapasztalhatott. Aztán Mogyorót kérdezte, hogy mondjon el mindent, ami csak a szívecskéjét nyomja. Mogyoró nagyon hálás volt ezért.

Ettől kezdve annyi időt töltött ezen az udvaron, amennyit csak lehetett, és lassan gyógyulgatni kezdtek a sebei. Sétálgatott a puha füvön, kedvére ugrándozott és játszott a többi cicával, és hallgatta a Gazda történeteit. Bőségesen volt hal, tej és mindenféle ennivaló is, amitől a cicák nagyra nőnek. Ott végre olyan cicákkal is barátkozhatott, akik nem karmolják és kergetik egymást folyton, hanem örömmel játszanak vele és érdeklődve szeretnék megismerni őt.

Ahogy erősödött, úgy nőtt a bátorsága is. Egyszer elhatározta, hogy útra kel és keres más cicákat, akiket elhív Gazda udvarára. Kimerészkedett hát a kerítésen túlra, de már nem félt, hanem izgatottan vágott neki a városnak. Biztos volt benne, hogy ha mesél a többieknek Gazdáról, akkor nem lesz olyan cica, aki nem akarná megismerni és eljönni hozzá.

A szüleinek már mesélt arról a helyről, ahová mindig ellátogat, de ők nem hitték el, hogy ilyen hely létezhet. “Túl szép, hogy igaz legyen! Téged becsaptak... átmosták az agyadat” – mondták. De Mogyorócska szívében mindig ébren maradt a remény, hogy egyszer a szülei is eljönnek a Gazdához és együtt élhetnek majd boldogságban.

Kalandjai azonban egyre távolabb vitték őt a megszokott környezetéből, amit nagyon izgalmasnak talált Mogyoró. Találkozott például idősebb cicákkal is, és egy-két jóbarátot is szerzett, akikről kiderült, hogy szintén a Gazdához tartoznak. Együtt mentek hát Hozzá naponta, hogy feltöltődjenek, beszélgessenek a Gazdával és igazán tápláló ételeket egyenek, amikre nagy szükségük volt. Tőlük is sok mindent tanult, és egyre nőtt a lelkesedése, hogy mindenkivel megismertesse Gazdát.

Persze kevesen fogadták ujjongva Mogyorót, amikor erről beszélt. Sokszor összeakadt olyan macskákkal is, akik jólfésültek, ápoltak, nyakörvet és csillogó bilétát viseltek, és irigylésre méltónak látszottak, ahogy a magas, faragott kerítések tetején ülve nevetgéltek és a nyelvüket öltögették, mikor a Gazdáról hallottak.

- De hát a te “gazdád” még nyakörvet sem ad neked? Cicasampon? Cicamasszázs? Medencék tele pillecukorral és csokival? Ez az igazi élet, nem az az úgynevezett “szeretet”, amiről hadoválsz itt nekünk… és mire megyünk azzal a sok “beszélgetéssel”? Ha szeretne téged, megadná neked mindazt, ami nekünk van, mert ez kell a cicának, úgy ám!

Mogyoró orrát lógatva oldalgott tovább, mert tetszett neki a luxuscicák szépsége, és szívesen megkóstolta volna a csokoládét, de tudta, hogy nem beszélnek igazat, és az valójában nem tudnak jóllakni, ha csak csokit esznek. A beszélgetés tesz igazán gazdaggá, nem a csillogó nyakörv és a faragott kerítés.

Hiszen Mogyoró már látta a Gazdája udvarát, és ízlelte az ételt, amit kapott. Ismeri a Gazdát és az, hogy mindennap beszélhet vele, az az igazi élet! Megnyugodva bólogatott a gondolatra, hogy legjobb dolog a Gazdához tartozni, és legközelebb újra elmondja ezt nekik, ha látja őket.

Ám ahogy ezeket a gondolatokat rakosgatta a buksijában, a sarkon az egyik Nagycicával találkozott, aki nagyon rossz hírt hozott Mogyorónak. A cicamamát elvitték az állatorvoshoz, aki el kellett, hogy altassa. Ez nagyon váratlanul érte Mogyorót… Azt hitte, még bőven lesz ideje visszamenni a cicamamához és cicapapához, hogy mesélhessen nekik a Gazdáról és együtt mehessenek hozzá. Kétségbeesetten nyávogott a fájdalomtól és futni kezdett, azt se tudta, merre, csak rohant, amíg már annyira elfáradt, hogy sírni, járni sem tudott. A Gazdi azt mondta, hogy a cicamamáját is szereti, akkor hogy történhetett ez? Miért nem keresi meg őket és viszi el az udvarára? Ez olyan igazságtalanság! Haragudni kezdett és kétségbeesettnek, tehetetlennek érezte magát.

Azonban észre sem vette, merre visznek a lábai, csak arra eszmélt, hogy hirtelen hidegebb és sötétebb lett. Víz csöpögött a fejére, mert eleredt az eső, és a talpa már sárban és olajfoltokban tocsogott. Aztán egy kóbormacska termett előtte, megtépázva, és kócos bundában. Mogyorót saját magára emlékeztette, mielőtt a Gazdához került, ezért úgy gondolta, ezt a cicát is biztos bántják. Megsajnálta, és bátran kezdett beszélni a biztonság és szeretet lehetőségéről, amit ő átélt a Gazdánál. Meghívta, hogy jöjjön el hozzá, és ő meggyógyítja.

Erre a kóbormacska fújt egyet és azt mondta neki:

- Hazudsz! Nem igaz egy szavad se! Miféle Gazda? Én a magam gazdája vagyok. Nekem nem parancsol senki. Ha létezik is egy “Valaki”, az kizárt, hogy ingyen és puszta szeretetből adná ezt a sok jót, amiről meséltél. - hangjában kis keserűség hallatszott, amikor így folytatta: - Nem számíthatunk senkire és jobban teszed, ha te is megkeményíted magad. Aztán itt élhetünk a sikátorban.

Egy másik macska ugrott le a tetőről és került szembe Mogyoróval. Füléből és bajuszából hiányzott egy darab. Így szólt: - Becsaptak téged, te buta! Ne menj vissza oda! Különben is, hogy nézel ki? Milyen olajos és sáros lett a mancsod! Még ha igaz is, amiről beszéltél, azt hiszed, így visszaengednének a tiszta pázsitra a tiszta cicák közé? Ugyan már!

Mogyoró végignézett magán és látta, valóban milyen piszkos a bundája. Kezdte nagyon rosszul érezni magát. Hirtelen sötét árnyakat látott feltűnni egy szemetesláda mögül és nagyon megijedt. Egyre kisebbre próbált összekuporodni, a kóbormacska pedig csak folytatta:

- Az a szóbeszéd járja, hogy úgy szegődhettél oda ahhoz az úgynevezett Gazdához, hogy elhagytad a szüleidet! Hűtlen lettél a gyökereidhez! Ez a hála? Te nevezed magad jó cicának?

Aztán már kórusban vonyították a kóbormacskák: - Te vagy az oka, hogy a cicamamát el kellett altatnia az állatorvosnak! Te vagy az oka, hogy a cicapapa rákapott a macskamentára. Te vagy az oka! A sok hűtlenséggel és képmutatással ide sodortad őket. Azt hiszed, jobb vagy bárkinél is?

Hatalmas kacajjal és kieresztett karmokkal kezdtek közeledni Mogyoró felé. Mogyoró pedig kétségbeesetten nyávogta:

- De hát én próbáltam visszamenni hozzájuk. Próbáltam őket elhívni a Gazdához, mert felnőtt cicákat is ugyanúgy visszafogad, de a cicamama és cicapapa nem akartak jönni.

- Ez mind csak kifogás – mondta a kóbormacska. - Nézz magadra, te kajlafülű kismacska! Kudarcot vallottál!

Még több kóbormacska és sötét árnyék borította be a sikátort. Voltak macskák, akik csatlakoztak a vádló beszédhez, mások pedig csak “nézték a műsort” és összenézve kuncogtak:

- Hol van most az ő “drága gazdája”? Most derül ki, mennyit ér a bizalma! Ha ha ha! Pfff!

Mogyoró egyre jobban félt és azon gondolkodott, hogy talán tényleg becsapták. De hát őt befogadta a Gazda! Nevet is adott neki! Most mégis olyan elveszettnek érezte magát, hogy csak sírt, sírt keservesen. Fogalma sem volt már, hogy merről jött, és merre van a sikátorból kivezető út. Nem tudta, visszatalál-e valaha a Gazda udvarához.

Közben egyre nőtt a sötét éjszaka. Elkezdett ide-oda szaladni, hátha véletlenül rábukkan a kijáratra, de minél többet ugrándozott, annál beljebb keveredett a sikátorok labirintusába.

Aztán egyszer csak, egy fénysugarat pillantott meg egy résen át. Ahogy közelebb ment, látta, hogy egy ajtó van előtte, amely mögül mintha lámpafény szűrődne át. Elkezdett a mancsával dörömbölni az ajtón, ahogy csak bírt... bár puha párnás talpai nem sokat segítettek... de aztán meghallotta: - Cic, cic, Mogyoró, te vagy az, kiscicám?

Mogyoró rögtön kiáltotta: - Gazda! Igen! Én vagyok a Te kiscicád, Mogyoró!

Ekkor kinyílt az ajtó és a túloldalról vakító fény áradt be a sötét sikátorba a Gazda zseblámpájából, amivel Mogyorót kereste. Már órák óta, mindent hátrahagyva kutatott utána a sötét utcákon, tereken, kapualjakban és még a házakba is bekopogott, nem látták-e az ő kiscicáját.

A Gazda karjába vette, letisztogatta a bundáját és meleg takaróba bugyolálva hazavitte. Nem hagyhatta, hogy egy is elvesszen az övéi közül.

Mogyoró története itt még nem ér véget, sőt, most kezdődik igazán. Immár megerősödve a bizalomban, hogy Gazdájára mindig számíthat, új izgalmak és új küldetések elé nézett. Bár nem tudja, mi vár rá, és kicsit még mindig megijed a sötét árnyaktól, de már megtanulta, hogy a Gazda fényének a közeléből elmenekül a sötétség. Így bátran nézhet szembe mindennel, amit az élet tartogat számára.